Balog István (B. I.) 

Mennyország Bisztró

BALOG ISTVÁN (B. I.)

MENNYORSZÁG BISZTRÓ

Végeláthatatlan sorban jönnek. Bár az idő végtelen és felfoghatatlan egysége a létnek, múlása mégis tetten érhető. Számomra igenis mérhető. Adagokban, rendelésekben, elfogyasztott, szétcincált lelkek tömegében. Bennszülött sírhalmokban.

Egyre csak jönnek. Hírverés, szájhagyomány, marketing? Hálózatépítés itt a csillagköz határán? Földi hőmérséklet, éteri paradicsom – világűri fájdalom.

Mennyország Bisztró! A főnök szerint kétezer éve bejáratott a szlogen. Az eteroszféra legjobb étterme! Rövid várakozás, változatos, testreszabott alapanyagok – mennyire egyedi ez így testek nélkül –, egyedülálló, alakítható étlap, szívélyes kiszolgálás! Ahogy a vendég óhajtja, nálunk nincs lehetetlen!

Mi csak kiszolgáljuk őket. Az Alakváltók mind szolgának születnek. Céllal, kérdés nélkül csinálni! És egyre többen jönnek. Eleinte furcsának tűnt. Idegenek a világmindenségből, földi csemegére vágyva. Testetlenek az Andromédából, arctalanok a Vega környékéről, lélekfalók a Szaturnusz gyűrűiről. Szánalmas söpredéke a lét minden formájának. Csíkként érkeznek, plazmatesttel, néha sugárzásként. A bisztróba anyagiasodva nem léphetnek be. A fajukat sem ismerem. Nem behatárolhatók. Belebegnek, csatlakoznak a mentál-inputhoz, és rendelnek. Ha sokan vannak, forr az éter. Meg a vérem. Azután csak várnak. Az idő csak a földieknek számít.

Emberi lélek, à la fájndájning. Mind nyomasztóbb lett, ahogy az étlap változott. A furcsából morbid, a morbidból elviselhetetlen. Görcsösen megyek dolgozni. Látom magam előtt, ahogy a lélek elindul a pultom irányába. Elemelkedik, repül, mosolyog egészen addig, amíg az ujjaim meg nem érintik a lecsupaszított, testtől megszabadított magányt.

A lélek furcsa teremtmény. Mindennel megfogható: gondolattal, érzéssel a múltból, egy vággyal a jövőt ostromolva. Beszív magába vágy-fűszert, érzés-olajat, boldogság-szirupot. De a fájdalomból képződő só az, ami igazán megváltoztatja. Azt töri át, ami egyedüliként megmaradt: a lélekburkot. A halott, a halhatatlan és a halandó közti állapot személyre szabott köpenyét. Megmarja, elemészti, szétszaggatja. A lélek ekkora csapást már nem bír elviselni. Végleg feladja, vagy újravarrja élete palástját.

Elindul a Lélekbúvár. Alászáll felhőkön, hogy rátaláljon. Kutat, amíg ott nem áll előtte. Készen, hogy kilépjen a testből, s elmúljon örökre. Nem akarom, hogy értük jöjjenek! Nem mintha ragaszkodnék e földi fajhoz, de más így látni őket. Olyanok, mint az elvágott torkú csirkék a futószalag magányában. A kés jelenti életük értelmét ezen a bolygón.

Valamiért mégis mások, mint mi Alakváltók, vagy a Tejútrendszer szedett-vedett lakói. Csodálom őket. Ezért az egyért, ami a folytonos robbanás-változást okozza a gondolkodó- és keringésközpontjukban, amit talán agynak és szívnek mondanak. Vágyom rá, hogy megtapasztalhassam, megtanuljam tőlük a látást, amely kiszámíthatatlan eseményeket indít el minden egyénben. Érezni akartam, legalább egyszer! Szerelmet, dühöt, kétséget és reményt, úgy, ahogy ők! Úgy, hogy világok rengjenek belé, hogy szívek szakadjanak meg, és lelkek forrjanak össze!

És csak jönnek, nem látom soruk végét. Ahányan, annyi lelket emésztenek el. Mennyország Bisztró? Ki találhatta ki ezt a nevet? Van erről egy evilági zenebona is: "A lélek kiszáll és elköltözik, Húsországból, ha elüldözik…"

"Minden gimi ilyen szar? Azt hittem, itt a kilencedik, kinyílik a világ, meg mekkora csajszi leszek majd! És csak a szívás meg a fikázás maradt. Egy év, és csak azt hallom a hátam mögött: lúzer vagy, pasid sem volt még! Persze ők már merőkanalazzák az életet, akár nőssel is. Szarba se vesznek!"

– Helló!

– …

– Ez csak egy utcai, át kell még öltöznöm!

– …

– Én is. És Nagyszínpad?

– …

– Csak meghallgatjuk valamelyiket, nem?

– …

– A Ginát nem ismerem. Piát tudnál venni? Tudod, belőlem senki sem nézi ki, hogy tizennyolc vagyok, mondjuk érthető.

– …

– Tényleg dögös? Ne mondd már! Brutálszexi?

– …

– Ilyet még nem mondtak. Pedig van hova fejlődniük! A fiúk a nagyokat szeretik, nem?

– …

– Cuki vagy, még akkor is, ha hazudsz.

– …

– A haverjaid is itt vannak?

– …

Olyan volt, mintha a világűrben lebegne, a csillagok, bolygók, intersztelláris anyag nélküli űrben. Néma, hideg üresség, a tudatalattijára telepedve.

Apró bizsergés indult útnak egy izomrostban, szinapszisok adták egymásnak a mozgás kódolt üzenetét. Először a lábujja rándult, majd az akaratlan mozgás sorozata járta végig fiatal testét. Agya tudatos része alig érzékelt ebből valamit, a vegetatív életfunkciók mellett az érzékelhető világ lomhán tért csak vissza.

Sári összegörnyedve ébredt a kopottas sátor leterített pokrócán. Szemhéja ólomredőnyként nehezedve zárta ki a külvilág fényeit. Nem bánta, mert testének minden porcikáját a fájdalom emésztette, belehasítva a fiatal szövetekbe. A görcsökkel együtt azt is érezte: gerincnyomorítóan kemény aljon fekszik.

Most mégis hálát érzett. Hálás volt a földnek, hogy oldalt fordulva testének kínzó érzése néhány pillanatra elhagyta. Hallgatta a saját szívverését. Legutóbb pár napja a fürdőkádban tette ezt, amikor elmerült a forró vízben. A zománcaljhoz tapadva figyelte a megnyugtató belső ritmust. Szeretett egyedül lebegni a vízben.

Most azonban másként szólt a szíve. Figyelmeztetően kalapált, zaklatott, üstdob-riadót vert a sátor magányában. Egyre inkább az agyában érezte a lüktetést, mintsem a mellkasában. Ez már nem is az, ez valami elemi, mindent átjáró, a testétől ütemre eltolni akaró energialöket. Négy negyed, ahogy a kivégzőosztag lépeget a fal elé. Ott érezte magát, úgy érezte magát.

Csendre vágyott. Megfordult, összekucorodott. Térdét a hasa felé húzta, hogy bensőjében csituljon a fájdalom. Nem tudta, meddig feküdhetett így, nem érzékelte az idő múlását. Megpróbált felülni. Ágyékába villám csapott. Ösztönösen kapott oda mindkét kezével. Apró szuszogással kapkodta a levegőt. Percekig ült mozdulatlanul. Csak ő létezett, és a fájdalma.

Becsukva szemét, öntudatlanul előre görnyedt, majd vissza. Apró hintázással ringatta magát, ahogy anyja nyugtatta őt gyermekként. Vágyott arra, hogy átöleljék és ringassák. Így egyedül nagyon hiányzott a biztonság.

Végül hunyorogva kinyitotta a szemét. A sátor nappali félhomálya is bántotta. Éles képeket nem látott, elmosódott foszlányokból rakta össze a valóságot. Fejét kissé előrehajtotta, ahogy végignézett a testén. Meztelenül ült a keményszövésű takarón. Üres elméje ellenére is érzékelte, valami nagyon nincs rendben.

Semmire sem emlékezett. Pedig erre várt. Erre készült. Hogy belőle is igazi nő legyen!

"Hol lehet Roland? Miért nincs most mellettem? Átölelhetne. Segíthetne elviselni azt, amit este okozott. Talán, mint a filmekben... Ahogy a férfi és a nő is ott vannak egymásnak az együttlét után."

Lassan nézett körbe, forgott vele a világ. Nem látta a fehérneműit. Ruhája, táskája, topánkája egymásra hajigálva a sarokban feküdtek. Fel akart állni, de remegő lába nem engedelmeskedett. Kiegyenesedni sem tudott. Testének tiltakozása lüktetve jelentkezett. Tenyerén apró vércsíkot látott, keveredve valamilyen váladékkal, mely javarészt a combjára száradt.

A fején keresztül akart a ruhába bújni. Ahogy áthúzta, valami megakadt a hajában. Ujjaival kiszabadította a gombot. Csomóban állt össze a haja, nem is egy helyen, szinte egy gubancba ragasztva a göndör fürtöket. Ahogy a ruha testéhez ért, anyaga smirgliként dörzsölte égő, duzzadt mellbimbóit.

Beleborzongott. Összeszedte szétszórt holmiját, majd széthúzta a sátor cipzárját. Tekintetével Rolandot kereste. Szemébe tűzött a nap, elveszítette egyensúlyát.

Roland helyett néhány srácba botlott, akik a sátor melletti padon ülve söröztek. Nem rémlett, hogy ismerné őket, mégis volt, aki hüvelykujját felfelé mutatva "lájkolta" őt. A többiek csak kajánul vigyorogtak.

Sári ezt nem értette, számára ismeretlenek voltak.

Pisilnie kellett, így a legközelebbi mosdóba sietett. Nem volt messze, de azt hitte, sosem ér oda. Leszegett fejjel ment, nem nézett senkire.

A mosdó üres volt. Ráült a mocskos ülőkére, de minden csepp kínnal járt. Ahogy a papír a bőréhez ért, kicsordult a könnye. Hátul is nagyon fájt. A kagylóba dobott vécépapírról lassan oldódva indult el egy apró vércsepp.

Nagyon szeretett volna beállni egy zuhany alá! Egy pillanatra becsukta szemét, és elképzelte a víz simogatását.

Monoton mozdulataiból az ajtó csapódása zökkentette vissza a valóba. Jöttek. Egy gondolat járt csak a fejében: most hazamegy.

A hévmegálló közel volt a K hídhoz, mégsem találta. Elkeveredett. Nem tudta, hogyan került a sínek mögé. Nyilallást érzett a lába között. Amikor felnézett, rácsokat látott az arca előtt. Beléjük kapaszkodott, de azok rátámadtak. Elindult felé a világ. Majd nyikorgást hallott a lábai alatt. A hang egyre élesebbé vált. Fájón sivítva rohant el mellette a piszkosszín zajtömeg. Fuvallata kijózanítólag hatott, tisztán látta maga előtt a tetővel fedett ülőpadot.

Nem tudta, hogyan került haza. Bezuhant az ágyba.

Amikor felébredt, tisztábbnak tűnt a világ. Ujjai megérintették a puha lepedőt, selymessége nyugtatólag hatott. Nehéz fejjel ült fel az ágyban. Ölét elviselhetőbbnek érezte, mint tegnap. Kinyitotta az ablakot. Érezte a szomszédban nyíló virágok illatát. Az üveg tükröződésében vette észre, hogy ruhában fekve aludt el.

Átsétált a fürdőszobába. Levette a ruháját és a szennyesbe dobta. A fürdőkádba vizet engedett, a habfürdő alá akart merülni. Érezni a mindent körülölelő víz melegségét. Szeme elkerekedett, ahogy a tükörben meglátta magát. Nem egy tizenöt éves lány, hanem egy leharcolt útszéli nézett vissza. Ahogy a hajához ért, rögtön tudta, mitől ragadhatott össze. Erről eszébe jutott Roland. Ő az egyetlen lány, aki nem emlékszik az elsőre. Fürdés után majd felhívja, és megbeszélik a tegnap estét, persze majd úgy tesz, mintha minden csodás pillanatára emlékezne. Ahogy tenyere a hasához és a melleihez ért, a víz csúszóssá vált. Óvatosan beleereszkedett, majd teljesen elmerült. Lemosta magát, megszabadulva az éjszaka nyomaitól. Amikor a haját szárította, a tükörből ismét a megszokott kislányarc bámult rá. Egy kislány, aki pont olyan volt, mint a többi az osztályból.

Joggingot vett fel, majd felrakta töltőre a lemerült iPhone-ját. Egyre feszültebben várta, hogy beszélhessen Rolanddal. Mindennél fontosabb volt a következő percek beszélgetése.

Hiába hívta, csak kicsörgött. Telefonálása közben sms-ek érkeztek. A megszokott öt csengés helyett tucatnyit várt, de csak a hangpostára tudta rámondani:

– Roland, hol a francban vagy? Egyedül ébredtem, nem voltál sehol! Azonnal hívj fel!

Az üzenetekre gondolt, és arra, talán mégis írt neki. Hat új üzenet.

"Lehet, mégis fontos vagyok neki!"

Ujjai gépíró üzemmódban nyitották meg a szöveges üzeneteket:

– bevállalósabb vagy, mint gondoltam

– sok filmet nézhettél :)

– gáz vagy

– 9.c az igen bébi

– engem is bevállalsz szülinapra kérlek

– insta sztár lettél

Sárit kiverte a víz. Az sms-ek mögött érzett baj gyorsvonatként robogott feléje. Remegő kezéből az ágyra esett az iPhone, ahogy belépett a "konnektor logóra".

Teste megfeszült. Az első kép után egyre rémültebben húzogatta a képernyőt. Majd elájult, ahogy a szaftos pornóképeket nézte.

"Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!"

Szíve a torkában dobogott, ahogy magára ismert, bár mindvégig tagadni próbálta. Egymás után, több fiúval, egyszerre is. Minden, ami filmeken olyan izgalmasnak tűnt, az most velejéig undorítónak hatott. Romlottnak, szánalmasnak, javíthatatlannak. Megbocsájthatatlannak. Igazi kurvának látta magát. Önszántából vált azzá.

A megvilágosodás fájdalmasan rántotta össze az éjjel momentumaira emlékező izmait. Videóként pergett le agyában az éjszaka. Gyűlölet és iszonyat költözött a bensőjébe. Rémület a kilátástalanságtól. Az emlékek elviselhetetlenné váltak, a lájkok, a letörölhetetlen vigyorok, a spermazuhany.... Törölte Roland számát.

De a maga és döntése iránt érzett gyűlölete még a Roland iránt érzettet is felülírta.

A sarokba kuporodott, apróra gömbölyödött. Arca mozdulatlanra merevedett, és sírt. Önmagát vádolta. "Csak azt kaptam, amit megérdemeltem! Így veszíti el egy igazi hülye picsa."

Sári a gondolatai fogságába esett. Menekülőutat keresett a szégyen útvesztőjéből. Kijáratot, ahol ismét barátok fogadják, kaput, ahol átölelik. Elméje azonban csak áthatolhatatlan sövénykerítést talált.

E gondolat körül rekedt meg, az örvényként húzta maga felé. Harcolt ellene, megpróbált elszakadni a földtől. Tudata lassan távolodott a mozdulatlan testtől. Hirtelen kintről látta magát. Az ablakon betűző nap sárgás fénye keveredett a tapéta színével, felerősítve annak kékségét. Felhőben érezte magát, kis pamacsai a fürdővíz habjához hasonlítottak. Elmerülhetett bennük. Pihekönnyű játékuk a gyermekkorába repítették, ahol önfeledten játszhatott, következmények nélkül. Kizárta a testét, tudomást sem akart venni róla, mintha nem is őhozzá tartozna. Kiüresedett bábként ült a sarokban, akivel már senki sem akar játszani.

Senkinek sem kell már.

A fény lassan derengéssé szelídült, a kék felhőfoszlányok rózsaszín vattapamacsokra hasonlítottak, mint a vattacukor az állatkert sétányán. Amikor apu vett neki egyet, tudta, hogy jó kislány volt. A rongybaba még mindig a sarokban kucorgott, amikor a hold bevilágított az ablakon. Sári testétől az utolsó gondolata egy karnyújtásnyira lebegett.

"Csak hadd legyek újra az a kislány!"

Hajnalban a telefonja ébresztette. Csak jöttek egymás után. Elolvasott kettőt, a hányinger kerülgette. Egész éjszaka rajta élvezkedtek. A legjobb barátnője elhagyta. Vagy talán ő hagyott el mindenkit?

Anyja korán járt dolgozni, így Sárinak nem kellett beszámolnia a hétvégéről. Mostanában amúgy sem voltak jóban.

Otthon maradt.Felhívta Emmát, hogy elmondja, nem emlékszik semmire, de ő három csöngés után kinyomta. Újrapróbálta, de megint kinyomták. Pedig csak őbenne bízhatott. Ha ő nem érti meg, akkor ki? Ki segítene, ki állna mellé, ha nem Emma?

Egyedül maradt. Magára maradva a világ szégyenével, a kiút nélküli útvesztővel.

Itthon sem maradhat, nem tudna az anyja szemébe nézni. Kivette a szekrényből az első ruhát, ami a kezébe akadt. Sapkát húzott a fejére, minél kevesebb ember ismerje fel az utcán. Minden mást otthon hagyott. A kertkaput sem zárta be. Céltalanul indult, minél messzebbre.

Egy autó hangos dudálással fékezett, de Sári gondolatai messze jártak, nem érzékelte a külvilágot. Sem a pirosan álló emberalakot, sem a rohanó autókat. Átsétált a káromkodó vezetők között. Az út másik oldalán nekiment egy szatyrát húzó öregasszonynak, aki hangosan szapulta. Nem látta, nem érdekelte.

Nem tudta, hogyan került az Árpád hídra. Hirtelen megérezte a víz illatát. Körülötte csak a szél, a nap és a víz volt. Mind jó barát. A napsugarak visszatükröződtek a lassan bandukoló Duna kékjén. Itt a felhő alatta, itt a béke. Meg kell érinteni, s elmerülni benne! A tükörben látja magát. Mennyire nyugodt, megoldást kínáló hullámtakaró. A víz magába rejti a valóság szégyenkönnyeit. Létra nélkül. Egyirányú.

– Maga látta?

– Onnan ugrott le. Megint egy bedrogozott csitri. Peca közben sok ilyet látok. Meghalt, biztos úr?

– A mentőben van, még nem stabil. Így nem indulhatnak el.

Hangtalan kék-vörös fényjáték hirdette, a rendelést felvették, s ketten várják vele a felemelkedést.

Nesztek! Mindent megkaptok! Extra bors, egy kis asztali keverék, no meg jó sok erős! Új rendelés: Őzgerinc steak, blue!

Na persze tudják, mindannyian tudják, hogy kiből készül, és mégis! Van pofájuk mosolyogva időzni, arc és száj nélkül rendelni, és várni! Várni a halál csapongó szárnyán idelökdösött madárkákat. Még annyit élhetne, mi mindent érezhetne!

A keresőkön látom a vég könyörtelen mivoltát. Másként várnak a szülőszoba előtt, másként az erőfejlesztő gép mellett. Az egyiket átkarolva hozzák, a másikhoz hozzá sem érnek. Emelkedés közben a tekintetük az ottmaradtakat vigasztalja. Sosem néznek arra, akiért jöttek.

Előző műszakban egy gyereklélek: első élménye a kétkeréken. Nem látta a felé száguldó gépet. És ma ez az őzgerinc lány!

Mennyire hamar jöttél, madárkám! Átfagyva, vergődve, magányosan! Pedig milyen selymes lélek vagy, játékos. Túl fiatal még, hogy megérintselek, és csak úgy odalökjelek nekik!

Nyílj meg az életnek, bújj újra a kabátkádba! Akarj újra érezni! Ne dobd el, akármi is történt, ennyit nem ér!

Miért háborogsz? Kit érdekel, hogy az Andromédából érkeztél? Tudod, annyira sajnálom, hogy parszekeket kellett utaznotok a semmiért! Nem jön időre a kaja?? Éveket kell várni? De hisz van időd! Ha nincs, úgy, húzzál csak el a francba a többivel együtt!

A mentőautó motorháztetője még meleg volt, amikor a sziréna hangja újra felverte a várost. Őrült száguldás valakiért, aki egy testhez kötődő éteri szálba kapaszkodott. Minden aszfaltgödör, kóbor kátyú újabb kihívást jelentett. A szál mindannyiszor megfeszült. A Lélekbúvárok hangtalan suhantak az autó két oldalán. Vártak. Ezúttal hiába.

A gyűjtőcsatorna kifolyójánál horgászó öregúr a mentőt nézte. Unokájára gondolt, s megcsóválta ősz fejét.

– Köszönöm, Istenem!