Molnár Angéla Dóra: Hope

Hope

Szürkületkor alig tartózkodtak páran az általában élettel és emberekkel teli forgalmas utcákon. A legtöbben a saját dolgukkal törődtek, észre se véve, hogy valaki megfigyeli őket.

Egy negyvenes éveiben járó férfi az egyik sikátor árnyékából méregette a járókelőket. Órák óta ott állt egyhelyben, akár egy élőhalott, de most végre megmozdult és elindult egy fiatalos hölgy után. Egyedül van. Tökéletes préda. Úgy tűnt, az áldozat észrevette, mert felgyorsította lépteit. A férfi zsebre dugta a kezét majd ugyanígy tett. Ne aggódj, csak a táskádra lesz szükségem. Zsákutcába értek. A nő ijedten megfordult, tekintetében félelem csillant. A kapucnijába burkolózott férfi előrántott egy kést, majd lassú lépésekkel megindult felé. Csak kicsit játszunk. A préda kétségbe esetten, halálra várt arccal szorongatta holmiját. Félj csak. A legjobb amikor rettegnek. Csukd csak be a szemed, én is ezt fogom tenni. Végre elég közel volt és elindította karját. Igen, mindjárt célba is ér, és már csak egy gyenge sikítást fog hallani, majd egy test puffanását. Miért nem hallok semmit? Mikor újra előre nézett egy szürke szempárral találkozott a tekintete. Ezeknek a tulajdonosa, egy fiú állt előtte, ráfogva kése pengéjére, ezzel megállítva a lesújtani készülő kezét. Erőlködve próbálta kitépni az idegen markából a fegyverét, de ez lehetetlennek bizonyult. A szorítás rettentő erős volt. Új ellenfele elrántotta az éles eszközt és a földre hajította, továbbra is a bántalmazót figyelve. A gyilkos a talajra dobott kést bámulta, aminek a pengéjén a védelmező alak vére volt. Ez nem lehet. Megrökönyödve hátrált egy-két lépést, majd hirtelen sarkon fordult és befutott az utcák homályába. Most érezhetett először félelmet. A vér kék volt.

A főtér közepén egy hat év körüli, szőke kislány ácsorgott egyedül, plüssnyusziját szorongatva. Délelőtt a városban hatalmas volt a sürgés-forgás, ő pedig pont a legnagyobb tömeg közepén állt. Nem vette észre, hogy édesanyja már nem fogja a kezét, izgatottan nézelődött körbe a forgalmas nagyvilágban. Minden olyan érdekesnek tűnt a gyermeki szemnek. Most egy fényes plakáton akadt meg a tekintete és azt nézegette egy darabig. A képen négy személyt látott különös sötét egyenruhában, amikre különféle számkódszerűségek voltak írva. Ez tetszett neki, de valami még hiányzott és már tudta is, hogy mi az. A színek! Túlságosan borús volt a hangulata, még a szemük is szürke volt. Ha most nála lettek volna a filctolljai, minden bizonnyal ezen segített volna, de ma nem hozta ezeket magával. Oldalra nézett, hogy rákérdezzen anyukájánál, de döbbenten látta, hogy nincs mellette. Maga mögül lépéseket hallott és reménykedve fordult a hangok irányába, ahol a tekintette találkozott valakiével. Szája legörbült, és pityeregni kezdett. Ez az alak nem az anyja volt.

A rendőrség épülete előtt nagy volt a nyüzsgés, rengetegen gyűltek össze. A kint tartózkodó rendőrök, csak nagy nehezen tudták kordában tartani őket. A tizenkilenc év körüli fiú a kissé ügyetlenül bekötözött kezével, csendben figyelte, ahogy a főnökei kétségbe esetten magyaráztak valamit a tömegnek. Most a falnak dőlve állt a háttérben, az épület árnyékának köszönhetően senki se vehette észre. Nem, mintha bárki is törődött volna vele, nem volt véletlen, hogy nem lehetett ő is ott. Szürke szemével végig merte magát. Sötét egyenruhát viselt, ahogy mindig, rajta egy számkóddal: H.O.P.E.1437. Ha meglátnának csak még jobban nyugtalanok lennének. Már régóta nem történt semmi különös, de most egy zaklatott nő előrelépett, idegesen mutogatva a rendőrökre. Hope tüzetesen megfigyelte. Kócos volt, ruhája rendezetlen és a szeme alapján biztosan sírt. Ismerősnek tűnt. Őt láttam korábban a sikátorban. Mit kereshet itt? A kezében egy plakátot szorított és most az mutatta fel. A humanoid hunyorogva vizsgálta. Egy plüssnyuszit ölelő szőke kislány volt rajta, aki eltűnt. Hope szomorúan nézte a képet. Tudok érezni? Tényleg sajnálom őket?

A humanoid elindult a ködös sötétben parancsát teljesíteni. Amikor nem másokat üldözött, a többieknek kellett futárkodnia. A feladat egyszerű volt, alkoholt kellett vennie az esti műszakhoz. Bármit mondtak neki, teljesíteni kellett, még ha nem is látta jó ötletnek. Belépett a boltba, de nem volt ott senki, csak a pulton hevert egy pisztoly. Valaki bajban van. Önmagát is meglepve, futva rontott be a raktárhelyiségébe.Sötét volt, de rögtön meglátta az ott kuporgó kislányt. Nem habozott, megragadta és már rohantak is ki az éjszakába. Csak egy pillanatra állt meg és felkapta a pisztolyt. Meg kell védenem őt. A többi rendőr használhatott fegyvert, de benne sose bíztak meg ennyire.Hallotta, hogy már nincsenek egyedül, a gyilkos követi őket. El kellett volna kapnom amikor először találkoztunk! A sínekhez értek, itt már meg kellett állniuk. Zuhogott az eső, alig lehetett látni valamit. Jönni fog a vonat, nem mehetnek át. A férfi beérte őket. Hope kétségbeesetten rántotta elő a pisztolyt.

– Tudod egyáltalán használni? – röhögött a gyilkos.

Hope oldalra lőtt egyet, igyekezet higgadt maradni. A távolban hallotta a vonat csikorgásait.

A támadó üvöltve rohant nekik a késével. A humanoid érezte, ahogy a karját a penge súrolja, de sikerült időben kitérnie és félrerántani a lányt. A gyilkos a vágányra esett. Halálsikoly. A következő percben már csak a távolodó véres vonat és föld emlékeztetett a nyomaira. Megöltem...Hope megremegett, leejtette fegyverét. Lefagyott. Csak akkor tudott újra megmozdulni, amikor meglátta a soktól elájult gyermeket maga mellett. A távolban lépések hallatszottak, a rendőrség biztosan hallotta őket. Lassan lehajolt a pisztolyért, majd egy lövésre megtántorodott. Érezte ahogy kibuggyan a vére és lassan lecsorog a mellkasán. Térdre rogyott. A társai álltak a távolban fegyverrel, többet nem akart rájuk nézni. A földön mindenhol tócsák voltak. Látta magát tükröződni a vízben, de mégis egy kék szempár nézett vissza rá.

– A szemem – suttogta, miközben egy könnycsepp gördült le az arcáról, majd végleg összeesett.

📚 Történetek
🏠 Főoldal