Pajer István - Szoros emberfogás

Szoros emberfogás

Gyereket akartam tőled, rögtön, ahogy megláttalak. Fürdőruhád alig takart valamit: karcsú, arányos, feszes tested, gumilabdaként pattogó, kemény melleid rád irányítottak minden figyelmet, pedig voltak ott más lányok is. Törékeny romlatlanságod lenyűgözött. Egymásnak teremtettek minket, nem vitás – előbb-utóbb te is tudni fogod ezt.

Hetek óta ugyanaz volt a menü azon a nyáron. Esténként házibuliról házibulira jártunk, vagy kocsmákban, restikben, kisvendéglőkben ittunk. Azért vigyázni kellett a balhékkal, mert hamar kint voltak a fakabátok, és rendesen nyakunkra lépett a rendőrcsizma, ha nem figyeltünk. Néha egy-egy koncert is belefért, de engem nem érdekelt különösebben sem a rock, sem a beat, még a diszkó sem, mert ott az embert állandóan kutató tekintetek pásztázták. Vigyázták a rendet, vagy amit annak hittek. Inkább meghívtam a csajokat abból a pénzből. Kifizetődőbb volt, mert nagyon hálásak tudtak lenni elhagyatott stégeken, sportpályák mögött vagy parkok mélyén. Sokszor kézről-kézre jártak, de ki bánta ezt.

Szóval vergődtünk azon a forró nyári napon a többiekkel együtt kint a strandon, mint a partra vetett halak, így ment ez hetek óta minden áldott nap. Még a focihoz is túl meleg volt. Szokás szerint másnapos voltam, Jancsi apjától pálinkát loptunk előző este. Lesz pár nap, mire rájön az a zsémbes vénember, hogy alaposan megdézsmáltuk a készletét – röhögtem magamban. Arra gondoltam, miközben forgott a gyomrom és szédültem, hogy lassan véget ér a nyár, és vele együtt a jó világ, mehetek állásba, aztán meg majd katonának. Kéne valami rendesebb balhét csinálni. Eddig szépen kijött minden az alkalmi melókból meg a blattverésből. Jól ment, és mindig csak kicsit kellett csalnom. A lóvéból egész jól elvoltam, néha alibiztem is, kmk-ért se vittek még el soha.

És akkor megláttalak a homokos focipályán, amelynek végeiben két összetákolt kapu árválkodott. Egy társasággal érkeztél, focit imitáltatok, elég gyengén. A fiúk igyekeztek hozzátok dörgölőzni, játékosan átfogni a derekatokat, talán a kellemes folytatásban bízva, de te ügyesen bújtál ki a fogásokból. Sikerült elkapnom egy-egy pillantásodat. Jel volt ez is.

Sosem voltam az az ijedős gyerek – erősségem és gyengeségem egyben –, már rongyoltam is a pályára. Nem kérdeztem senkit, hogy beállhatok-e. A sok majmot pillanatok alatt lefociztam, párat felrúgtam – amelyik hepciáskodott, annak meg mélyen a szemébe néztem, és finoman megfejeltem. Rögtön tudta az illemet. Nem kellett nagy balhét rendeznem, harmatos banda volt, hamar rájöttek, hogy nem vagyunk egy súlycsoport. Bár nem repestek tőle, végül átengedtek nekem. Szemérmesen mosolyogtál, biztos voltam benne, hogy neked is tetszett a műsor. Sok évvel később vallottad csak be, mennyire szánalmasnak láttál akkor.

Aznap le sem szálltam rólad – ez volt ám az igazi szoros emberfogás –, mikor elfáradtunk, a vízben hűsöltünk, vagy a büfében üdítőztünk. A pléden napozva cigarettával kínáltalak, és te rutinosan gyújtottál rá. Szeretek marháskodni, és ez neked nagyon tetszett. Sokat nevettél. Ahogy múlt a délután, és zárt a strand, megkérdeztem, hazakísérhetlek-e, de persze nem engedted meg. Mindent bevetettem – nevettem és könyörögtem –, te észnél voltál, és csak a keresztnevedet árultad el, no meg az utca nevét, ahol laktatok. (Valójában a szomszédos utcáét, ügyes csel volt.) Majd elindultál a barátnőiddel, azokkal a vihogós fruskákkal haza. Követhettelek volna, de az túl átlátszónak tűnt. Nem akartam, hogy rögtön gyanút fogj. Magadtól kell rájönnöd, hogy sorsunk összefonódása eleve elrendelt. És akkor már barátok sem fognak kelleni neked.

Vártam néhány napot, hogy azt hihesd, könnyedén leráztál, és én elfelejtettelek. Majd felvettem a legjobb ruhámat és a legszebb mosolyomat – jajj, de sok lánynál bejött ez már –, aztán nekiindultam, hogy megkeresselek. Vagy fél napot bóklásztam az utcátok környékén a tikkasztó kánikulában. Aztán megláttam két kócos kisfiút meggyfoltos pólóban játszani az út szélén. Odaléptem hozzájuk, és felőled érdeklődtem. Izgatottan, egymás szavába vágva mondták el, hogy szomszédok vagytok, a családod csak pár keresztutcával lakik feljebb. Még a házszámot is megmondták. Mi az eleve elrendelés, ha nem ez? Örömömben a kezükbe nyomtam egy kétforintost, vegyenek maguknak csokit rajta, igazán megérdemelték.

Mikor megérkeztem a házatokhoz, anyádat az udvaron találtam, éppen vizet töltött a locsolókannába a kerti csapnál, hogy megöntözze a virágait. Sokat segítettem a muternek gyerekkoromban, így már az első pillanatban láttam kiskertjének hibáit, melyek közül talán a zsúfoltság volt a legnagyobb. Nem volt ez menthetetlen állapot, inkább olyan ember munkája, aki ösztönből csinál olyasmit, amihez érteni sohasem fog igazán. Én persze dicsérni kezdtem, és még azt is felajánlottam, hozok neki otthonról magokat, amikre mindig áhítozott. Ezek után szívélyesen invitált be a házba, apád még nem volt otthon, csak a félbolond bátyád, aki egy rossz rádiót berhelt, és alig vetett ügyet rám. Amikor megérkeztél az iskolából – fodrásznak tanultál, de aztán persze ezt sem fejezted be –, a csodálkozástól hosszú percekig szólni sem tudtál. Hát nem is örülsz nekem, kérdeztem vigyorogva, miközben apád borát iszogattam, amit anyád mosolyogva rakott ki elém. Egyáltalán nem örültél. Ez tetszett.

Anyáddal képesek voltatok akkor is összeveszni valami apróságon. A te igazi bajod az volt, hogy beengedett engem, az övé pedig talán az, hogy minden voltál, ami ő nem: fiatal, friss, szertelen és persze gyönyörű. Nem értettem, miért nem becsül jobban. Ehelyett folyton azt várta, mikor mész már férjhez. Talán arra játszott, hogy az a két szerencsétlen maradjon meg neki. Meg a kiskert. Te persze gondosan ügyeltél arra, hogy egyik udvarlódat se mutasd be, de az, hogy megkerestelek, kapóra jöhetett a tervéhez. Mindent elkövettem, hogy megbízzon bennem és elhiggye, jó férjed leszek. Mindannyiunknak ez volt az érdeke, csak ti még nem tudtátok. Egy idő után te is mintha enyhülni kezdtél volna, egyre közelebb engedtél magadhoz, míg egy téli délután, a cserépkályha duruzsolása mellett megpecsételtük összetartozásunkat (Jóval az esküvő előtt, ó, ha anyádék tudták volna!)

Egybekelésünkkor gyönyörű voltál és elveszett, mint egy könnyező Madonna. Igyekeztél boldognak mutatni magad. Nem ezt szeretted volna, de fogalmad sem volt arról, hogy mit, jól tudom én. Sokáig nem tudtál szabadulni romantikus képzelgéseidtől. Segítenem kellett, mint ahogyan segítek neked azóta is. A szüleidet egyáltalán nem érdekelte a boldogságod, csak ültek ott megelégedetten, mert olyan emberhez adtak, aki átment az ostoba, felszínes és kiszámítható próbáikon. Mit törődtek ők a többivel! Anyámék életükben először és utoljára büszkék voltak rám – veled aztán megfogtam az isten lábát, mondogatták. Hogy lássák, kikkel van dolgunk, szüleidtől megkaptuk nagyanyád házát nászajándékba, amit kicsit kipofoztam, és oda rendezkedtünk be.

Kellett a gyerek. Másoknak a kezdet, nekünk örökös egymásra utaltságunk záloga. Ideig-óráig hitted, hogy elterelheti figyelmedet, de persze nem hozott igazi feloldozást. A fiúk itt játszanak mellettem, ahogy a pléden ülünk a strandon, mint akkor, amikor megismerkedtünk. Tenyeremmel gyengéden végigsimítok a kisebbik tarkóján – mosolyogva, hálásan néz fel rám. Évek óta nyúzzák a testedet, tépik az idegrendszeredet. Én cigarettázom és sört iszom, te csak nézel magad elé. A felzavart víz csapkodja a medence falát. Talán azon gondolkodsz, hol rontottad el. Tekinteted nem kíváncsi már, de én így is szeretlek, sőt, így szeretlek igazán. Végre olyan vagy, mint amilyennek megálmodtalak: tévedéseid, sikertelenségeid, az apró bosszúságok kimerítő változatossága sokasodó ráncokat, alattomosan felkúszó kilókat pakol rád. Az a valaki, aki voltál egykor, lassan bomlik, foszlik. Én erősödöm közben. Legfeljebb csak sejted, valójában mi történik veled.

Ez a dolgom. A férjed vagyok. Vigyázok rád, amíg csak élsz.