Szemán Dorottya: Sorsfonalak

Sorsfonalak

A sorsunk valóban elrendeltetett. De ez egy több opciós útvonal, ahol mi hozzuk a döntéseket. A végső pontot mindig mi fogjuk leírni.

Kicsi koromtól kezdve író akartam lenni. Mindig is csodáltam azokat, akik történeteket alkottak meg a semmiből. Azokat, akik csak pár betűvel életeket tehettek jobbá vagy épp rombolhattak porig. De az élet másfelé sodort. A bölcsészkar helyett a jogi egyetemet kellett választanom, anyagi gondok miatt. Aztán az utolsó félévben rájöttem, hogy ez nem az én utam. Nem tudtam, többé ki vagyok. Ezért felvételiztem a bölcsészkarra, hátha felvesznek. És bejött. Fogalmam sincs, hogyan, de a sors úgy döntött, ez a helyes út. Ezért elköltöztem abba a városba ahová világ életemben vágytam, Párizsba. Lakást szereztem. Miközben egyetemre jártam és dolgoztam, az első kéziratomat írtam.

Ekkor jött a hívás. Fél évvel ezelőtt. Emlékszem, hogy az egyetemen voltam és a telefonom őrült hanggal kezdett el csörögni. Ismeretlen szám volt és anya mindig azt mondta nekem: "Vedd fel mert lehet, hogy életed lehetőségét kínálják neked a vonal másik végéről!". Ezért kimentem a folyosóra és felvettem. Bár ne tettem volna! Bárcsak akkor egyszer félretettem volna a sorsba vetett hitemet és kinyomtam volna azt az átkozott telefont! De nem tettem. Az egyetem folyosóján kellett megtudnom, hogy az anyám, akit a legjobban szerettem, aki a világot jelentette nekem, meghalt. Nincs többé. Később azt is megtudtam, hogy az ágyában történt. Békés módon. Ahogy valójában érdemes elhagyni az élők sorát. Csendben. Békességben. Még mindig összeszorul a torkom amikor rágondolok.

Letöröltem a könnyeimet és felálltam, hogy nekilássak a pakolásnak. Nem akartam elmenni. Nem akartam magam mögött hagyni a lakásom, ezt a várost és velük együtt az álmaimat is. De nem volt más választásom. Vissza kellett mennem a birtokra, hiába hasogatott tőle már most a szívem. Muszáj volt. Másnap reggel korán indultam, mert, ha már el kellett mennem akkor minél hamarabb akartam megtenni.

Amikor megérkeztem és beléptem a házba egyből megcsapott az illata. Fájdalmasan jó érzés volt újra érezni. Olyan volt, mintha még mindig ott lenne velem. Az egész házat körbejártam. Benéztem minden szobába, balgán azt remélve, hogy ott áll majd ő és ismét a karjaiba zár. De semmi ilyesmi nem történt. Este az ő foteljébe kucorodtam be pontosan ugyanazzal a teával, amit ő is mindig kortyolgatott. Kétségbeesetten próbáltam visszaszerezni azokat a boldog pillanatokat, amikor még velem volt. Amikor már annyira fájt a mellkasom, hogy a szívem szinte átszakította a bőrömet, úgy döntöttem, lefekszem aludni.

Nem tudom, hány óra lehetett, de izzadtan és remegve riadtam fel. Szükségem volt pár pillanatra, amíg realizálni tudtam, hol vagyok. Örültem, hogy anya szobáját választottam az alváshoz mert szerencsére még mindig árasztotta magából a béke és a megnyugvás érzését. Amikor már éppen visszatértem volna az alváshoz, meghallottam valamit. Megálltam egy pillanatra és fülelni kezdtem. Újra meghallottam. Kuncogás. Elindultam abba az irányba, ahonnan a hangot hallottam, majd ledermedve álltam a nappali ajtajában.

A lobogó kandallótűz előtt egy kislány és az anyukája játszottak közösen. De nem akármilyen anya-lánya páros volt az. Az évekkel ezelőtti énem és az édesanyám ült ott összebújva egy mesekönyvet olvasva. Nem emlékeztem erre a napra, de mindenről elfeledkezve figyeltem.

– Én is író akarok lenni! – kiáltott fel hirtelen a kis Colette.

– Jól figyelj rám, kincsem!

Az anyja jelentőségteljesen maga fele fordította a kislányt, a szemébe nézett.

– Csak a képzeleted szabhat határt az álmaidnak! Senki sem határozhat meg téged, senkitől sem függsz! Mindent, amit az életben el fogsz érni csak és kizárólag magadnak köszönhetsz majd! A sors valóban létezik és hiszem, hogy mindenkinek van egy saját története, ami már részben meg van írva, de ez egy szerteágazó útvonal, és csak te döntheted el, merre akarsz kanyarodni! Ezt sose felejtsd el!

A kislány hatalmas szemekkel bámult az anyjára, majd hirtelen kitört belőle a nevetés. Nem értettem, hogy anya miért mondta ezt neki, mikor tudta, hogy még úgysem fogja megérteni. Majd hirtelen az anyám oldalra fordította a fejét és egyenesen a szemembe nézett. Ledermedtem, nem tudtam mi történik, de pár másodperc múlva felfogtam. Ez a jelenet sosem játszódott le. Legalábbis nem így. Anya sosem mondta ezt nekem, amikor kislány voltam. Ez most csak és kizárólag nekem szólt. Anya valamilyen módon eljuttatta hozzám azt az üzenetet, amire most volt szükségem.

És akkor, abban a pillanatban valami láthatatlan erő visszarántott és ismét az ágyamban feküdtem. Csakhogy már reggel volt. Felültem és próbáltam feldolgozni azt, amit láttam. Vagy amit látni véltem. Álom volt, vagy egy olyan valóság, amiről sosem tudtam volna meggyőzni magam, hogy valójában átéltem? Nem számított. Az anyám üzenetet küldött nekem, amit szándékomban állt felhasználni a továbbiakban.

Az emlék, mint egy könyörtelen cunami, úgy sepert végig az agyamon. Semmit sem kímélt. Minden ép gondolatot kiűzött az agyamból, mintha ott sem lettek volna. Anyának igaza volt. Nem várhatok arra, hogy ő majd visszajön és újra lelket önt belém. Mert bármennyire is szeretném, ez nem fog megtörténni. A saját lábamra kell állnom, és a saját kezembe kell vennem a sorsomat. Az a könyv nem fogja magát befejezni. Végső soron anyának tényleg igaza volt.

Azóta a nap óta szép lassan minden a helyére került. A könyvem öt hónappal később kiadásra került és sikeres íróvá váltam, ahogy mindig is akartam. A sors valóban létező dolog és mindenkinek van egy saját útja, amit végig kell járnia, de aki ezeket az útvonalakat megtervezte, hagyott néhány elágazást is, hogy néha mi is tudjunk dönteni a saját életünkről. Végül is mi értelme lenne az életünknek e nélkül a folyamatos bizonytalanság nélkül?

📚 Történetek
🏠 Főoldal