Tatár Szonja – Tudatmódosulás

Tudatmódosulás

Hazafelé sétálok a Hold utcában este a zeneiskolából. Kíméletlenül süvít a szél a fülem mellett, kinyitja a vékony bőrkabátot rajtam, minden erejével azon dolgozik, hogy megfázzon az, aki ilyen késői órákban kint mer lenni. Rettenet módon fáradt vagyok. Lassan török előre, olyan érzés, mintha minden második lépés után egyet visszalökne magán az út, nem enged hazamenni.

Egyik láb a másik elé, tekintetem magam elé szegezve, monotonon poroszkálok az úton, amíg ki nem zökkent valami különös. Tetszik tudni, a mi utcánk második tömbjének a vége felé kiégett az egyik utcalámpa. A mellette álló másik kettő fényét pedig eltakarják az árokban álló fák lombjai. Ezen a szakaszon teljes sötétség honol. A kiégett lámpa alatt kátyú van már évek óta, mellette ködös feketében úszik a kert. Olyan ez a hely akár az űr két csillag között, egy lyuk a világegyetemen.

A vállam fölött elnézve jobbra, a görögkatolikus templom mered vissza rám. Zöld fa kerítés zárja el a fehér épületet és a főhajóból kiágaskodó harangtornyot. Az előkertbe rózsákat ültetett a pap felesége, mögöttük két és fél méteres boltíves mozaik szobor áll, Jézus szenvedése a kereszten, fején az örökkön át tündöklő glóriával. Amíg én csodálom a látványt, kinyitja két szemét lassan a szobor, körbe kémlel, majd a tekintetét rajtam pihenteti. Pár futó pillanatig fürkészi az arcom, majd egy fájdalmasnak tűnő mozdulattal behajlítja jobb kezén az ujjait, mintha magához akarna hívni. Egy irracionális kísértés fog el, és bár az elmém mindenével ellenkezik, a testem mintha nem lenne az enyém. Magával ránt a templom felé, fáradtságom ellenére egy szempillantás alatt átdobom magam a kerítés felett, és a szoborhoz lépek. Ő, az arcát nem mozdítva követ nézésével, onnan fentről figyel engem csendesen. Óvatosan megérintem hideg lábát ujjbegyeimmel, mire három sebéből lassan vér kezd csörgedezni az alatta álló térkövekre. Elfolyik a köveken lassan rézsút lefelé, bágyadtan követem az útját a templom bejáratához.

Megkapaszkodom a műarany kilincsben, és egy rántással feltépem a nehéz faajtót. A vér átbukik a küszöbön, és mélyvörösre festi a hosszú szőnyeget a padok között, egészen az oltárig. Megindulok rajta befelé, minden lépés nehezebb, mint az előző. Csak félútig jutok, mielőtt a lábam feladja a küzdelmet a kimerültséggel szemben. Térdre esek a szőnyeg közepén, a vér átitatja térdemen a nadrágom. Homlokom a padlóra hajtom, számat imára fogom a szentek felé. Egy könyörgés.

Szőlőtőkék vannak festve mellettem az oszlopokra. Felettem az édes gyümölcstől roskadozó indák lekúsznak hozzám a magasból, az állam alá nyúlva gyöngéden felemelik a fejem. Kicsapódik előttem az ikonosztáz aranyozott főkapuja, mögötte díszes oltárt rejtve. Némán mered rám. Tekintete villámokat szór, belém csapnak, mintha tűk volnának. Egy szúrás minden bűnömért. Ez nem gyűlölet. Ez az isteni szeretet.

A kertben növekvő rózsák ágai is beszöknek a nyitott bejárati ajtón át. Két oldalt végig futnak a falakon, tüskéikkel repedéseket vájva abba, majd mögöttem végül egymásba fonódnak. Az ágak sűrűjéből egy alak válik ki, a pap felesége. Őszülő, hosszú fekete haja alul copfba van fogva, arcát ráncok ékesítik, hosszú, ultramarin kék ruhája libben utána, amikor megindul felém nehéz lépteivel. Mikor ideér, átlép rajtam, mintha csupán árnyék volnék, és halad tovább egészen a szentélyasztalig. Kezébe veszi az áldozati kelyhet, könnyű mozdulattal finoman leveszi róla az azt borító fehér kendőt, majd üres borosüveget hoz a sekrestyéből. A borosüvegbe vért facsar a szőnyegből, egészen teletölti, majd a kehelybe önt két löttyintésnyit. A borosüveget leteszi, ruhája zsebéből apró fiolát húz elő, benne valami furcsán sötét folyadékkal, majd azt is beleönti a vér mellé. Az üres fiolát eldobja, az lassan legurul elém. Az ablakon betörő holdsugár fényében látszik egy rajz az üvegen. Egy koponya. Az edényt két kezébe veszi, és puszta erejével összegyúrja az aranyozott fémet annak minden tartalmával. A masszából aztán pisztolyt formál, benne a két adag bor, és az egy adag méreg, három töltényt képezve a forgótárban.

Kilép ismét a főkapun át vissza a főhajóba. Amikor az ambonról lelép, mögötte a szentek is lelépnek az ikonosztázaikról, a vasárnapi liturgiát kezdik énekelni mély hangjukon. Odalép hozzám a szelíd asszony, megáll előttem és letérdel, hogy velem szemmagasságba lehessen. Jobb kezem a sajátjába veszi, a tenyerembe nyomja a frissen kovácsolt fegyvert, másik kezemet ráhajtva markomba zárva azt. Pár pillanatig egymásra nézünk, és bár egymagasságban vagyunk, mintha mégis lenézne rám. Én a bűnös, ő a létra a megváltás felé. Fejtetőmre helyezi bal kezét, és szelíden lehajtja azt az ölébe. Halk hangon becsatlakozik a szentek énekébe, megigéz. Utolérnek engem végre a nap fáradalmai, még pár percig küzdök ellene, de elnyom végül az álom.

Legközelebb az éjszaka közepén kelek az íróasztalomnál ülve, két kezem végig nyújtva az asztal fehér fa lapján, jobb markomban még mindig a pisztollyal. Rövid életem során oly sok bűnt követtem el. Loptam, irigyeltem azokat, akiknek több volt, mint nekem, haragudtam arra, aki nem érdemelte azt, hazudtam azoknak, akik szerettek. Ha meg is gyónnám vétkeim, akkor is visszaesnék a bűnbe újra. Mondd, éljen-e az az ember, aki másoknak árt, és képtelen megváltozni, vagy nemesebb-e tőle, ha megszabadítja a világot a bűneitől?

Fejem felemelem az asztalról, az aranyozott revolvert magamra szegezem. Meghúzom a ravaszt egyszer, kétszer, orosz rulettet játszom a túlvilági élettel. Lövök harmadjára is, de nem sújt le rám hirtelen az Isten haragja. Minden töltény vak volt, a fiolán lévő ábra hazudott. Visszaesem az asztallapra, szemem becsukom, és nemsokára ismét visszaalszom.

Holnap ugyanúgy végig sétálok az utcán majd, a lámpák már nem fognak égni, az egykor sötét szakaszt a nap sugarai világítják majd meg. Mondd, ha a kárhozottakat megbünteti Isten, miért hagyta nekem, hogy a játékot megnyerjem?

📚 Történetek
🏠 Főoldal